Interjú Becz Viktorral, a japán urushi lakktechnika hazai úttörőjével
Amikor először találkoztam Becz Viktor munkáival, nehéz volt elhinni, hogy ezek a különleges, japán urushi technikával készült tárgyak egy magyar alkotó műhelyéből kerülnek ki. Pedig az ő története nem a távoli szigetországban kezdődött, hanem egy hazai pipás közösségben…
Az urushi számomra azért különösen izgalmas, mert egyszerre kapcsolódik évszázados japán kézműves hagyományokhoz, miközben minden egyes elkészült tárgy magán viseli az alkotó személyes látásmódját is. De hogyan talál rá egy magyar fiatalember erre a különleges technikára? Mi indít el valakit egy olyan úton, ahol kevés a kitaposott ösvény, és ahol a tanulás valószínűleg soha nem ér véget?
Erről beszélgettünk Becz Viktorral, aki az urushi világáról, a tanulás hosszú folyamatáról és arról mesélt, hogyan vált egy távoli japán mesterség a saját alkotói útjának részévé.
Kezdjük az elején: mesélnél egy kicsit magadról? Mivel foglalkozol a hétköznapokban, és hogyan kerültél kapcsolatba először az urushi technikával?
Viktor: Jó pár szakmám van. Az elmúlt tizenhét-húsz évben főként informatikai folyamatfejlesztéssel foglalkoztam: Lean Six Sigma Master Black Belt (MBB) vagyok. Ez azt jelenti, hogy lean és six sigma alapokon nyugvó folyamatfejlesztést végzek, főként multinacionális cégeknél. Komplex, vállalati szintű informatikai fejlesztési programokat menedzselek, tréningeket tartok, mentorálok és auditokat végzek. Néha magam is viszek stratégiai projekteket, amelyek több területet, funkciót vagy folyamatot fognak át.
Nem éppen megszokott irány, hogy egy magasan képzett informatikusnak egy tradicionális, ezeréves japán művészeti irány legyen a hobbija…
Viktor: Van „rendes” kétkezi szakmám is: esztergályos vagyok, ez a legelső végzettségem. Ennek komoly jó hasznát veszem egy másik hobbimnál, a pipakészítésnél. Aktív tagja vagyok ugyanis a hazai pipakészítő közösségnek. Igazából ennek a hobbinak köszönhetően kerültem kapcsolatba az urushival is. Egyik barátomtól, Tű Gyuritól négy évvel ezelőtt kaptam egy fotót, ami egy különleges, urushi pipát ábrázolt. Sokáig nézegettem a képet: ámulatba ejtett a tárgy szépsége.
Látszott rajta, hogy a különböző színek különböző rétegben voltak rá felhelyezve. Csodálkozva néztem a különleges felületkezelést, a színeket és kíváncsivá tett maga a technika. A következő hetekben-hónapokban rengeteg időt töltöttem azzal, hogy minél több információt összegyűjtsek az urushiról. Rátaláltam hasonló mintákra, gyűjtöttem az információmorzsákat és persze a képeket is.
Tehát gyakorlatilag teljesen autodidakta módon kezdted el az ismerkedést az urushival. Pedig az hittem, hogy a történet kifut arra, hogy évente több alkalommal Japánba utazol, ahol szigorú mesterektől lesed el a titkos tudást…
Viktor (nevet): Bárcsak így lenne! Az igazat megvallva még egyszer sem jártam ott. Bár a japán kultúra régóta érdekel, de ez egy zárt világ, gondolom senkinek sem újdonság, hogy nem árulnak el mesterségbeli titkokat az utcáról beeső idegeneknek…Talán a legjobb kifejezés, ha információmorzsákról beszélünk, amihez sikerült hozzájutni az urushival kapcsolatban. Innentől kezdődött az autodidakta tanulási folyamat, illetve nagyon sok kísérlet, próbálkozás. A folyamatfejlesztői tapasztalatomnak sok hasznát vettem.
Kísérleteztem az anyaggal: hogyan száradnak a pigmentek, mennyi idő alatt keményednek ki az egyes rétegek. Fontos a türelem, mert megismerheted ugyan az alapvető technikákat, de a műhelytitkokat bizony senki sem árulja el, hogy ehhez mennyit rakjál hozzá, mennyi ideig keverd ki, hogyan dolgozd össze. Voltak akiktől kaptam támogatást, például a francia Tamenuri Studio-tól, de inkább csak tippeket adnak, mint konkrét iránymutatást.
A páratartalmat csökkentsd egy picit, vagy a hőfokot próbáld meg lejjebb venni a száradáskor, de nagy titkokat senki nem árul el pontosan azért, mert a tudás mindenhol érték, különösen igaz ez például Japánban, ahol a tudás, a tradíció apáról fiúra száll.
A mielőtt a részletekbe belemennénk, először azt tisztázzunk, hogy igazából mi az urushi lakk és ez miben más, mint egy hagyományos lakkozás.
Viktor: Azzal kezdeném, hogy az urushi nem lakk. Ez egy európai félreértelmezés. Ha nézted a Sógun című sorozatot, abból is jól átjött, hogy spanyolok és portugálok jártak először Japánban és onnan hoztak Európába különféle tárgyakat. A portugál kereskedők által behozott japán tárgyak egzotikusnak számítottak ugyan, de például a franciák nem igazán tudták értelmezni az urushit. Akkoriban az egyetlen bevonat, amit a franciák ismertek, a sellak volt, ezért ahhoz hasonlították és elkezdték „urusi lakk”-nak nevezni. Ez az elnevezés megmaradt valahogy évszázadokon keresztül, de fontos tudni, hogy az urushi nem egy oldószeres anyag, ami az oldószer elpárolgásának következtében keményedik.
Az urushi egy természetes kétkomponensű gyanta, amelyben a gyanta és a katalizátor egyaránt megtalálható. Egy fa nedvéből nyerik ki, és a benne található enzim (lakkáz) a levegő oxigénjének és a megfelelő páratartalomnak a segítségével indítja el az oxidációs polimerizációt – így keményedik ki. Tehát ez gyakorlatilag nem párolgás következtében, hanem egy oxidációs eljárással megy végbe.
Így alakul ki a végső kemény felület. Ez is a legfontosabb tulajdonsága, ugyanis évszázadokon keresztül ezzel az eljárással tették a bevont felületet vagy a bevont tárgyat eszközt tartósabbá, ellenállóbbá.
Az urushi több mint kilencezer éves múltra visszatekintő anyag. Már az ősi Japánban is felismerték, hogy nemcsak különleges fényt és szépséget ad a tárgyaknak, hanem vízállóbbá, tartósabbá és ellenállóbbá is teszi őket.
A legtöbben talán a lakk analógiának köszönhetően úgy képzelik, hogy az urushi a felvitt díszítésre kerülő bevonat.
Viktor: Pedig nem így van: a minta szerves része az urushinak. Nézzünk egy Namiki Maki-e töltőtollat, amin egy gyönyörűen festett koi ponty, vagy egy sárkány látható. A folyamat nagyon sok lépésből áll az alapozástól kezdve a festésen, aranyozáson, száradáson és csiszáláson át a végső, elkészült állapotig. Maga az alapozás is egy hosszú, időigényes folyamat: számos réteget felvisznek, majd folyamatosan visszacsiszolnak, amig nem kapnak egy sima egyenletes fekete felületet. Majd aranyporral, vagy más színes pigmenttel felfestik a motívumokat. Ez egy folyamat, ami nagyon sok apró, időigényes lépésben készül – a száradási időtől függően.
A készítő ilyenkor kettős problémával áll szemben. Ez egy egyik az, hogy az urushi, egy méz állagú anyag, amelyik viszkózus ugyan, de akármilyen óvatosan is keni fel az ember ecsettel, képes megfolyni.
A másik az, hogy a minták, motívumok festése, vagy a díszítőelemek felhelyezése rendkívül időigényes folyamat: egy madarat megfesteni akár 10 órás munka is lehet, ennyi ideig kell(ene) elmélyülten alkotni, koncentrálni. Az urushinak is van egy száradási ideje, amivel számolni kell. Éppen emiatt a kettősség miatt festik részletekben a tárgyakat, pár nap, vagy hét is lehet a száradás attól függően, hogy milyen színről beszélünk.
Ez az oka annak, hogy például a Namiki tollak sokszor egy évig készülnek.
Milyen eszközigénye van ennek a mesterségnek?
Viktor: Én egy picit eltérek a klasszikus, hagyományos japán eszközök használatától.
A japán ecsetek tipikusan emberi hajból készülnek. Mert az emberi haj vékonyabb szálú, mint mint bármilyen állatszőr ecset. Ezek az eszközök mondanom se kell, hogy megfizethetetlenek, ezért itt is sokat kísérleteztem, mire megtaláltam a Magyarországon fellelhető, legjobb minőségű alternatívákat.
Magának az urushinak, illetve a színes pigmenteknek a beszerzése sem egyszerű. Három éven keresztül próbálkoztam minden Európában fellelhető anyaggal: szintetikus és natúr földpigmentekkel és. Rendeltem Németországból egy művészeti kellékekre szakosodott cégtől, ahol bizonyos urusik elérhetők voltak. Sajnos a minőségi problémák voltak az anyaggal, valószínűleg a nem megfelelő tárolás miatt.
Ma már Japánból szerzem be a pigmentet és azt kell, hogy mondjam, összehasonlíthatatlan a többivel. Ég és föld a különbség. Jó minőségű japán alapanyagot kell venni, mert csak ezzel lehet szépen dolgozni. Teljesen más színintenzitást tudok vele elérni. Sokkal könnyebb kontrollálni az egyes színek száradását, így a színek nem torzulnak az esetleges gyorsabb száradás miatt.
Ennek persze az a hátránya, hogy a japán alapanyag sokkal drágább, hiszen sok a járulékos költség és nagyon drága az értékbiztosított csomagküldés is. Ezekkel sajnos számolni kell.
Említetted, hogy hogy a tanulási folyamat során igyekeztél kapcsolatba lépni olyan közösségekkel és szakemberekkel, akik ennek a szakmának az ismerői. Milyen tapasztalatokat szereztél?
Viktor: Sajnos nem beszélhetünk közösségről. Segítséget a már említett, Franciaországban élő cseh művésztől, egy amerikai tollkészítőtől és néhány ázsiai pipakészítőtől kaptam. Ők is inkább iránymutatásokat adtak, mint gyakorlati tanácsokat. A helyzet akkor változott, amikor már kész munkákkal is meg tudtam keresni őket: segítettek abban, hogy mit hibáztam például a szárítás során.
Ezen kívül van pár szakirodalmam angol és francia nyelven. A legfontosabb forrás Matsuda Gonroku japán mester urushi technikáinak leírása, aki nem csak történelmi áttekintést nyújt, hanem leírja többféle urushi technika alapját is. Ez persze fontos alapkönyv, de korántsem egy kézikönyv, amiben minden kérdésre választ kapsz.
Az évek során próbáltam több, urushihoz kapcsolódó tradíciókra szakosodott japán csoporttal felvenni a kapcsolatot. Találtam a youtube-on egy japán professzort, aki tréningeket, workshop-okat tart Japánban a különféle urushi technikákról – nem kaptam választ. Számukra én csak egy gaijin vagyok – kívülálló.
Ez egyben azt is jelenti, hogy amit te készítesz, az legalább annyiban magyar, mint tradicionális japán. Ha Japánban letennél egy pipát, vagy egy töltőtollat, amit te készítenél és mellé tennének egy hazait hasonló technikával, észrevennék a különbséget?
Viktor: Biztosan lenne jó pár különbség, amit egy hozzáértő japán nagy valószínűséggel azonnal kiszúrna. Azért itt megjegyezném, hogy a holland pen show-n volt egy japán gyűjtő, aki alaposan megnézte munkáimat és elismerően nyilatkozott, sőt azóta is kapcsolatban vagyok vele.
Amiben mások az én tollaim, hogy mondjam ennek a történetnek még mindig csak az út az elején vagyok még négy év után is – de ez egy ilyen szakma, örökkévaló tanulással jár. Mindig van mit tanulni: eszközökről, anyagokról, technikákról és persze saját magamról is.
Arra törekszem, hogy ugyanabból a megbízható forrásból származó, kipróbált anyagokkal dolgozzak és azt próbálom minél alaposabban megismerni. Visszatérve a kérdésedhez: az én tollaim még nem annyira kiforrottak, nem használok, 30-40-50 réteget egy tollra, mint némelyik készítő technikától függően. Illetve a másik dolog a finis, ami egy nagyon vékony, színtelen réteg, ami az elkészült, díszített tolltestre kerül és szinte teljesen szárazra letörlik.
Ettől kap egy majdnem tükörfényes felületet a tolltest. Ez a felület is kézzel, egy speciális púderporral kerül polírozásra. Azt még gyakorlom, milyen vastag legyen ez a réteg, és mennyire kell visszatörölni ahhoz, hogy utána kézzel tükörfényesre tudjam polírozni, anélkül hogy alatta besötétítené a mintát vagy torzítást okozna a színekben. Ez egy összetett, nagy koncentrációt és biztos kezet igénylő munka, amelynek tökéletesítéséhez biztosan kell még pár év.
Mennyi idő kellett, mire elkészült az munka, amelyre azt mondtad: igen, erre büszke vagyok?
Viktor: Kellett hozzá körülbelül 2 év, amire elkészült az a darab, amire azt mondtam, ezzel annyira elégedett vagyok, hogy ki sem akarom adni a kezemből. Számomra ez a legerősebb jele az elégedettségnek: annyira tetszik a szememnek és a szívemnek, hogy alig tudok tőle megválni. Hasonlóan érzek, mint egy gyűjtő.
Az urushi tehát nem egy kifejezetten kezelőbarát anyag. Mi okozta számodra a legnagyobb kihívást?
Viktor: Ahogy mondtam, az urushit úgy kell elképzelni, mint egy enyhén sárgás-barnás színű, méz állagú, a virágméznél egy picit sötétebb anyagot, ami nagyjából úgy folyik, mint méz.
Az urushit nem szabad vastagon felvinni – kizárólag vékony rétegekben dolgozható, mivel folyékony állapotban van, és csak így képes megfelelően megkötni. A kikeményedés (ami valójában egy enzimes oxidációs folyamat, nem egyszerű száradás) napokig, akár hetekig is eltarthat: egyes színeknél, például a pirosnál, a zöldnél vagy a türkiznél, egyetlen réteg megszáradásához akár 15-20 nap is szükséges lehet.
Ennek a hosszú időnek az a szerepe, hogy a felvitt szín megőrizze eredeti árnyalatát, és ne torzuljon el – a piros ne csússzon át például egy barnás tónusba.
Ez azért kritikus, mert az urushi soha nem színtelen anyag: természetes állapotában sárgás-barnás színű. A kikeményedési reakció sebessége határozza meg, mennyire üt át ez az alapszín a végeredményen. Ha a folyamat gyorsan zajlik le, a barnás alaptónus erősebben érvényesül, és torzítja a felvitt színt. Ha viszont lassan, kontrollált környezetben (megfelelő páratartalom és hőmérséklet mellett) száradhat, a pigment jobban megőrzi eredeti árnyalatát – legfeljebb egy kicsit besötétedik, de nem torzul el.
Említetted, hogy egy-egy színhez akár 15-20 nap várakozási idő is szükséges. Ez a gyakorlatban mit jelent: az alapozástól kezdve a tükörpolírozásig mennyi idő telik el?
Viktor: A teljes folyamat hossza technikától függően igen eltérő lehet – bizonyos eljárásoknál akár három-négy hónapot is igénybe vehet. Vegyünk példaként a szélesebb körben is ismert kawari-nuri technikát, amelynek eredménye egy színes, hullámos, mintázott felület, ahol a rétegek véletlenszerű, organikus struktúrát alkotnak.
Ennél a technikánál a pigmentált urushit fehérjével dúsítjuk fel – én jellemzően tojásfehérjét használok. A fehérjét nagyon alaposan, egyenletesen el kell dolgozni az urushiban, hogy a protein szerkezete megfelelően felbomoljon és homogén eloszlásban legyen jelen a masszában. Ennek az alapréteg-rendszernek (mintarétegnek) a teljes kikeményedéséhez sokszor egy teljes hónapra is szükség van. A kikeményedés során a fehérje és az urushi eltérő zsugorodási/kötési dinamikája hozza létre azt a jellegzetes mikroreliefet – apró dombokat és völgyeket –, amely a technika vizuális alapját képezi.
Ezután kezdődik a rétegépítés: nagyon vékony rétegekben, egymásra épülve viszem fel a színes és fekete lakkrétegeket, felváltva. Ezt addig folytatom, amíg el nem érek egy olyan összvastagságot, amely lehetővé teszi, hogy a felületet síkba visszacsiszoljam. Ez a visszacsiszolási fázis az, amely végül feltárja és láthatóvá teszi a rétegek találkozásából adódó, egyedi és véletlenszerű – mégis harmonikus – mintázatot.
Egy másik technika, a rankaku, amikor tojáshéjjal dolgozol. Mesélnél erről is?
Viktor: Igen, a tojáshéj-technika, a rankaku, azért alakult ki, mert az urushi óhatatlanul elszínezi, eltolja a bekevert pigmentek eredeti árnyalatát. Ha megnézünk egy régebbi, tradicionális japán tárgyat, azt látjuk, hogy a paletta jellemzően a feketére, a vörösre és az aranyra korlátozódik. Ennek historikus oka van: hagyományosan a feketén kívül alapvetően ezzel a két színnel – vörössel és arannyal – dolgoztak. Fehér pigment ugyan létezett, de fehér lakkot nem lehetett belőle előállítani, mivel az urushi a pigment színét egy szürkés-sárgás irányba tolja el, tehát a tiszta fehér árnyalat lakkban egyszerűen nem volt megvalósítható.
Erre a problémára jelent megoldást a tojáshéj-berakás. A technika lényege, hogy nedves lakkréteggel bevonják, illetve felfestik a kívánt motívumot, majd erre kezdik felrakni a tisztított tojáshéj-darabkákat, szépen egymás mellé, egymáshoz illesztve rendezve. Amikor a motívum – vagy akár a teljes tolltest – megszáradt, megkezdődik a felület síkba csiszolása.
Ennek a módszernek van egy jelentős technikai nehézsége: az urushi önmagában is több napig szárad – ez a fekete urushira is igaz –, de amint a felületet tojáshéjjal (kémiailag kalcium-karbonáttal) fedjük be, az oxigén jóval nehezebben éri el az alatta lévő lakkréteget. Az oxigén hozzáférésének ez a korlátozottsága jelentősen megnöveli a száradási időt: egy tojáshéjjal borított réteg kikeményedése így akár több nappal is tovább tart, mint egy hagyományos, fedetlen réteg esetében.
Ez azért kritikus szempont, mert egyrészt fizikailag nem lehet 18-20 órán át egyfolytában dolgozni, amíg egyetlen tolltestre felragasztunk akár 3000-nél is több apró tojáshéj-darabkát – ez a munka szükségszerűen több napon át, megszakításokkal zajlik. Másrészt, ha két-három nappal később térek vissza a munkához, figyelembe kell vennem, hogy az addig felragasztott réteg alatt az urushi kikeményedési folyamata még javában tart, és ez befolyásolja, hogyan tudom folytatni és ütemezni a további munkafázisokat.
A korábban felhelyezett darabok ugyanis még mindig „mozgásban” vannak – a kikeményedés nincs befejezve –, így egyetlen elhibázott mozdulat elég ahhoz, hogy a három napja felragasztott tojáshéj-darabkák elmozduljanak, elcsússzanak a helyükről. Ez a munka ezért rendkívüli türelmet, nagyítót és nagyon aprólékos, precíz kézmozdulatokat igényel.
Amíg a darabkák végleges elhelyezése folyik, majd ezt követően a felület kap egy újabb, befedő fekete réteget is. Ennek a rétegnek a szerepe, hogy kitöltse a tojáshéj-darabok közötti apró réseket, hézagokat – így amikor a végén visszacsiszolom a felületet, az eredmény egy teljesen tükörsima, hézagmentes réteg lesz.
Mindezekből jól látható, hogy ez egy kifejezetten időigényes és munkaigényes eljárás.
Kikapcsol téged ez a munka?
Viktor: Némelyik része kifejezetten, de vannak azért olyan részek is, amik meglehetősen megterhelőek, például a csiszolás.
Mesélnél arról, mi történik, amikor leteszed a folyamatszervező sapkát és átlényegülsz urushi művésszé? Hogyan képzeljük el a műhelyed?
Viktor (nevet): Valójában nincs külön műhelyem. Egy nappaliban lévő asztalt használok, amely nálam egyfajta univerzális munkaasztal: ha bőrműves munkát végzek, az a bőrműves asztal, ha pipát készítek, akkor a pipás asztal, és ha urushival dolgozom, akkor éppen az az urushis asztal. Körülötte polcok találhatók, különböző fiókokban tárolva mindent, amire szükségem lehet – a pigmentektől kezdve minden egyéb kellékig –, és ezekkel az eszközökkel veszem körül magam az adott munkafolyamat során.
Lakkozásnál az egész folyamat alapja a spatula és egy sík, kemény felület – nálam ez jellemzően egy vágódeszka vagy egy üveglap –, amin az urushit összedolgozom. Ez a két alapeszköz nélkülözhetetlen: egy jó minőségű spatula és egy megfelelően sík felület, amelyen az urushi konzisztenciáját ki lehet dolgozni, mielőtt a felvitel megkezdődik.
Korábban szó volt arról, hogy a hőmérsékletnek nagy jelentősége van a száradási folyamatban. Hogyan tudod biztosítani a megfelelő hőmérsékleti és páratartalmi körülményeket?
Viktor: Igen, ez magára a száradási – pontosabban a kikeményedési – folyamatra vonatkozik, amely attól a pillanattól kezdődik, hogy az urushit felvittem az adott tárgyra. A japán hagyomány erre egy úgynevezett furo nevű eszközt alkalmaz: egy tradicionálisan fából épített, zárt szekrényt, amelyben viszonylag stabil hőmérséklet és páratartalom tartható fenn. Ez egy majdnem hermetikusan zárt, de kontrollált mikroklímát hoz létre, amelyben az oxidációs folyamat sebessége szabályozható.
Ez azért kritikus, mert a kívánt eredmény színenként eltérő igényeket diktál. Egy fekete alapozásnál például a cél az, hogy a folyamat minél gyorsabban lezajlódjon, hiszen a fekete szín eleve nem tud „sötétebbé” torzulni – ott dolgozhatok magasabb páratartalommal, akár 50-70% körüli tartományban. Ezzel szemben, ha egy szép, tiszta piros színnel dolgozom, ott a magas páratartalom és a gyors száradás kifejezetten az ellenségem: ehhez 50% alatti, ideális esetben 40% körüli páratartalom szükséges.
A kérdés, hogy ezt hogyan tudom biztosítani lakáskörülmények között, ahol a páratartalmat és a hőmérsékletet nem lehet ilyen precízen kontrollálni. A megoldás egy zárt doboz, egy kontrollált mikroklímájú „boksz”, amelyben előre beállítom a kívánt hőmérséklet-páratartalom kombinációt, és ebbe helyezem el a munkadarabot. Nálam két ilyen doboz van: az egyik magasabb hőmérsékletet és páratartalmat tart fenn, ezt tipikusan az alapozási munkákhoz és a fekete rétegekhez használom; a másik, kisebb doboz kifejezetten a tollakhoz készült, ahol alacsonyabb – 50% alatti – páratartalmat próbálok elérni. Ide kerülnek a színes rétegek, hogy azok lassabban, kontrolláltabban száradjanak.
A hőmérsékletet ennél sokkal nehezebb kontrollálni: nyáron, amikor a lakásban akár 38 fok is lehet, a doboz belsejében elért 27 fok sem ideális, de ezt a paramétert korlátozottan tudom befolyásolni. A páratartalmat viszont sikerül viszonylag jól kézben tartanom – így legalább az egyik változót ki tudom iktatni a bizonytalanságból, a másikkal (a hőmérséklettel) pedig igyekszem együtt élni.
Melyik az a munkafázis, amit a legjobban szeretsz, amiben a legtöbb örömöd leled?
Viktor: Két olyan rész van, amit nagyon szeretek, és van egy, amit kevésbé, hogy beszéljünk arról is. Az egyik kedvencem az, amikor a mintaréteget felviszem a tollra – például egy kawari-nuri technikánál. Ez kívülről talán véletlenszerűnek tűnhet, de valójában nagyon sok döntés van benne. Én határozom meg, hogy melyik pont hova kerüljön, hol legyen sűrűbb, hol ritkább a minta, hogyan forgassam a tollat, hova kívánkozik még egy nagyobb elem.
Amikor elkészül a minta, körbeforgatom a tollat, és elégedett vagyok az összhatással, akkor már valamennyire látom magam előtt, hogy mi lehet belőle a végén. Most kezdek eljutni oda – nagyjából a negyedik évben –, hogy egy-egy mintánál már előre érzem, hogyan fog kinézni a kész darab.
Korábban ez teljesen kiszámíthatatlan volt számomra. Olyan volt, mint egy zsákbamacska: csak reméltem, hogy a végén összeáll majd az a kép, amit elképzeltem. Most viszont már egyre inkább tudom irányítani a folyamatot, és tudatosabban alakítom úgy a mintát, hogy az a végeredmény felé vezessen, amit szeretnék elérni.
A csiszolás az egyik legnehezebb része a folyamatnak. Mesélnél erről is?
Viktor: Például egy kawari-nuri, vagy egy tojáshéjas technikával készült tollat nézünk, akkor nagyon sok apró réteg kerül egymásra. Sok lakkréteg épül fel, ettől lesz egy vastag, akár közel egy milliméteres bevonat is a felületen.
Ezt a végén vissza kell csiszolni, hogy egy tökéletesen sima, körkörös, gyönyörű felületet kapjunk. Ez egy nagyon aprólékos munka.
Az urushinál ráadásul tudni kell, hogy hiába telt el három-négy hónap, és a lakkréteg már száraznak, keménynek tűnik, a folyamat valójában még nem ért véget. A következő egy-másfél évben tovább keményedik, tovább változik az anyag. Ezért nagyon óvatosan kell vele bánni.
A csiszolás ezért rendkívül lassú folyamat. Vizes csiszolópapírral és polírozó papírral dolgozom, általában minimum 1000-es vagy 2000-es finomsággal kezdem. Ami más szakmákban, például a fémmegmunkálásban már egy végső polírozási fázis lehet, az nálam még csak a kezdete ennek a munkának.
Kizárólag kézzel dolgozol, vagy használsz gépeket is?
Viktor: Ez mind kizárólag kézi munka. Sokan megkérdezték már, hogy miért nem esztergapadon dolgozom – lassú forgatással, gépi csiszolással, ami időt takarítana meg. Valóban, időt nyernék vele, de amikor a végső csiszolásról, a sík felület és a végleges forma kialakításáról van szó, ahol akár 20 réteg van egymáson, ott minden egyes réteg egy különböző vonalmintázatot rejt. Hihetetlenül hangzik, de akár egyetlen ezredmilliméterrel lejjebb csiszolva már egy teljesen más mintázat rajzolódik ki.
A minta tehát folyamatosan változik a csiszolás előrehaladtával, és nekem kell eldöntenem – felületről felületre –, hogy pontosan hol állok meg, hogy a végeredmény összhatásban a legszebb legyen. Emiatt egy-egy csiszolási fázis, technikától függetlenül, jellemzően négy-hat órát vesz igénybe, néha ennél is többet.
Ez teljes egészében kézimunka, mindaddig, amíg el nem érem a tízezres szemcsefinomságot. Ezután következik az utolsó lakkréteg, amelyet visszatörlök, majd ujjbegyekkel, egy rendkívül finom, púder állagú polírozóporral tükörfényesre polírozom a teljes felületet. Ez utolsó lépés önmagában egy másfél órás, rendkívül precíz mozdulatokat igénylő művelet.
Melyik az a darab, amire a legbüszkébb vagy?
Viktor: Több darabra is büszke vagyok, de ha egyet kellene kiemelnem, az a rankaku, azaz a tojáshéjas technikával készült darab. Nem gondoltam volna, hogy egy tollat a teljes hosszában tojáshéjjal bevonva ennyire jó eredmény jön ki – ez egy igazi meglepetés volt számomra is.
Mi volt a legnagyobb bakid? Mi volt az a munka ami balul sült el, az elkészítésére rengeteg időt szántál rá és mégsem olyan lett, amit elvártál?
Viktor: A legnagyobb hibáim az elején jellemzően a túlcsiszolásból adódtak. Amint korábban is szóba került: van egy alapozó rétegrendszer – legyen szó pipáról vagy tollról egyaránt –, tipikusan 4-5 fekete réteg, amely megadja a munka alapját és az alapszínét.
Csiszolás közben, főleg a pályám elején, amikor az ember türelmetlen, és minél hamarabb szeretné látni a munka végeredményét, nagyon könnyen belecsúszhat abba a hibába, hogy túlcsiszolja a felületet. Ilyenkor azt a mintázatot, amelyet hónapokig épített rétegről rétegre, egy adott ponton vagy egy adott felületrészen átcsiszolja, és eléri magát az alapozó réteget.
Ez bizonyos esetekben – ha szisztematikusan, tudatosan, több helyen is alkalmazzák – akár esztétikailag jól működő eredményt is adhat. Alapvetően azonban ez egy olyan hiba, amely nem javítható: az elveszett rétegeket nem lehet visszaépíteni, a mintázat nem állítható helyre.
Hogyha más urushi mesternek a munkáját látod, akkor például egy ilyen hibát te kiszúrnál, ami mondjuk egy túlcsiszolásból ered?
Viktor: Igen, ezeket a hibákat egy gyakorlott szem már ki tudja szúrni. De legyünk őszinték: a japán mesterek – vegyük például Namiki híres szakembereit – nem véletlenül dolgoznak egy-egy tollon akár egy évig, sőt néha annál is tovább. Ez a rendkívüli időigény a perfekcionizmusukból fakad: annyira magas minőségi elvárásokkal dolgoznak, hogy azokat az apró tökéletlenségeket, amelyek esetleg nem sikerülnek pontosan úgy, ahogy eltervezték, mi, egyszerű halandók, már egyáltalán nem is tudjuk észrevenni a végeredményen.
Főállásban informatikus vagy, mikor jut időd az urushi mesterséggel foglalkozni?
Viktor: Ez megint attól függ, hogy egy adott tollal éppen hol tartok a folyamatban. Ha például egy olyan fázisban vagyok, ahol a következő felviendő réteg csak egy elválasztó fekete réteg a két színes réteg között, az viszonylag gyorsan elkészül – az előkészülettel, a felkenéssel, majd az üveglap, a spatula és az ecset tisztításával együtt összesen mintegy fél óra. Ezt akár hajnalban, akár este be tudom illeszteni a napomba – vannak ilyen, könnyebben organizálható lépések.
Ezzel szemben egy csiszolási vagy polírozási fázis, amely több órát is igénybe vehet, azt kizárólag hétvégén, egy hosszabb „énidő” keretében tudom elvégezni, amikor van rá koncentrált időm.
És van egy harmadik forgatókönyv is: néha az történik, hogy egy fekete réteg már négy napja szárad, és úgy gondolom, ideje felvinni a következő, színes réteget – kinyitom a dobozt, és érzem, hogy a felület még nem száradt meg teljesen. Ilyenkor az adott napon egyszerűen nem tudok haladni a munkával.
Van olyan technika, amit nagyon szeretnél elsajátítani?
Viktor: Igen, a makie technikát szeretném nagyon elsajátítani. A makie esetében nem is elsősorban a lakktechnika a nehézség, hanem a képzőművészeti, rajzkészségbeli háttér hiánya – nekem nincs ilyen jellegű előképzettségem, sosem jártam művészeti iskolába vagy gimnáziumi rajzszakra. Emiatt ez a technika az egyik legnehezebben megközelíthető terület számomra.
A másik terület, amely érdekel, és amellyel valószínűleg a következő években kezdek el foglalkozni, a chinkin, a vésett technika egyik változata. Ennél nagyon miniatűr szerszámokkal karcolják, vésik bele a motívumokat a fekete lakkrétegbe, majd ezt urushival, aranyporral vagy aranyfüst-lemezzel vonják be, így alakulnak ki a gyönyörű aranyszínű mintázatok. Ez technikailag egyszerűbbnek tűnik, mint egy motívum finom, precíz megfestése, ám ennek elsajátítása is több évet vesz igénybe, mire az ember olyan szintre ér, hogy bátran meg merje mutatni az elkészült munkáit.
Ez lesz tehát a következő szint, amit meg szeretnék célozni.
Te a pipás világból érkeztél, ott ismerkedtél meg Pethő Sándor tollkészítővel, a Pendors tollmárka megalkotójával. Ő álmodta meg a P52 nevű, egyedi méretre készített töltőtoll-típust. Ma pedig már több urushi-díszítésű Pendors töltőtoll is létezik, mindegyik a te munkád.
Viktor: Ez így van. Sándor sokat tesz azért, hogy ezeken a különleges töltőtollakon keresztül megismertesse a tollas közösséggel az urushi művészetét. Idehaza a pipás és az órás közösség egyfajta szubkultúrát alkot, amely korábban nem találkozott ezzel a technikával – sokan még ma is egyszerű oldószeres bevonatra asszociálnak, ha meghallják az „urushi” szót.
Magam is készítettem edukációs anyagokat, hogy bemutassam, valójában mi is az urushi, mégis kevesen ismerik igazán ezt a történetet – leginkább csak az a szűk kör, amely ennek a hazai szubkultúrának a kemény magját adja, néhány száz ember. És igazán csak azok kezdik el érteni, miről is van szó, akiknek már van urushival díszített pipájuk, vagy töltőtolluk: abban a pillanatban, amikor kézbe veszik a tárgyat, megértik, mitől különleges ez a technika.
Amíg valaki fizikailag meg nem tapasztalja, nem érzékeli igazán, mennyi munka és technikai tudás húzódik meg egy ilyen darab mögött, és mennyire gyönyörű a végeredmény. Nagyon gyakran ugyanazt a visszajelzést kapom, mint Pethő Sanyi: bármilyen jó minőségű fotót készítünk is, az sosem adja vissza azt az élményt, amit az ember élőben érez, amikor kézbe fog egy urushival díszített pipát vagy tollat – legyen szó akár tojáshéjas, akár más technikával készült darabról.
Szerinted egy urushi bevonatú pipa vagy töltőtoll inkább műtárgynak, vagy inkább használati tárgynak számít?
Viktor: Ez egy nagyon jó kérdés. Azt mondanám, hogy legrosszabb esetben is mindkettő – de manapság már inkább úgy fogalmaznék, hogy az urushi-technikával készült darabok egyre inkább a műtárgy irányába mozdulnak el.
Azért mondom, hogy legrosszabb esetben mindkettő, mert – legyen szó pipáról vagy töltőtollról – a funkciót tartósan el kell látnia a tárgynak, hiszen ellenkező esetben nem is beszélhetnénk valódi használati tárgyról.
Mindazonáltal, mivel ez nem egy átlagos esztétikai megjelenés – egy urushi-bevonatú pipa vagy toll sosem fog az átlaghoz tartozni –, ez a technika esztétikai szempontból mindig kiemelkedő pozíciót foglal el. Ennek eredményeként úgy gondolom, hogy egyre inkább a művészeti irányba tolódik el, szemben a puszta használati tárggyal.
Ha megnézzük a gyűjtői kört: aki például egy Namikit szeretne beszerezni, nem feltétlenül fogja azt a mindennapokban használni – nem csak az ára miatt, hanem azért is, amit a végtermék önmagában képvisel. Tehát azt a munkát, azt a törődést, azt a kifinomultságot, amely egy ilyen tárgy mögött rejlik, az ember nem szívesen „pocsékolja el” a napi, mindennapi használatra.
Számodra, ennyi év után – megismerve az anyagot, folyamatosan kísérletezve vele, rengeteg türelemmel megalkotva egy-egy tárgyat – mit jelent az urushi? Inkább mesterségnek tekinted, vagy művészként tekintesz magadra?
Viktor: Számomra ez alapvetően egy hobbi. Az elsődleges célom mindig is az volt, hogy hobbitevékenységeket találjak magamnak – korábban kalligráfiával foglalkoztam, ugyancsak hobbi szinten, majd következett a pipakészítés, amellett pedig a bőrműves munkák, bőrtárgyak készítése. Ehhez az érdeklődési sorhoz csatlakozott később az urushi is. Ezek mindegyike számomra a kikapcsolódás, a hobbi szintjén létező tevékenység – ez az alapvető viszonyulásom hozzá.
Ugyanakkor, ha magát az urushit vesszük górcső alá, az egy rendkívül komoly, kőkemény mesterség – valódi művészet áll mögötte. Az ember, ha komolyan veszi, tényleg komolyan is csinálja, és ettől a ponttól kezdve ez egy szinte véget nem érő tanulási folyamattá válik: mindig van valami új, amit az ember megtanulhat, mindig akad egy apró módosítás, amely a végeredményt teljesen más irányba viheti. Vagyis a technikával folyamatosan lehet kísérletezni.
Az már egy külön kérdés, hogy ez mennyire marad hagyományos, tradicionális megközelítés – de az biztos, hogy nagyon sokféle hatást, effektet el lehet érni azzal, ha az ember egy kicsit variál az alapvető paramétereken. Ez mind idő, és mind kísérletezés kérdése.
Ha ezt a beszélgetést öt év múlva megismételnénk, hova szeretnél addigra eljutni? Mi az, amiről azt mondhatod majd, hogy ebben valóban fejlődtél, elsajátítottad, és tökéletesítetted?
Viktor: Ebből a szempontból nincsenek nagy elvárásaim, mivel szeretném megtartani ezt a tevékenységet hobbi szinten. Sokszor beszélgettünk erről akár Sanyival, akár másokkal is – ma már ott állok, hogy lenne valós kereslet a munkáimra, legyen szó akár pipáról, akár töltőtollról.
Emellett azonban van egy főállású munkám, és emiatt limitált a szabadidőm. Nem szeretnék átcsúszni egy olyan, gyártás-jellegű tevékenységbe, amelyben elveszne az inspiráció, az az érzés, ami miatt eredetileg elkezdtem ezt a technikát. Számomra kiemelten fontos, hogy ez megmaradjon egy hobbinak – egy pihentető, relaxáló tevékenységnek.
Amellett azonban, hogy szeretném ezt a jelleget megtartani, azt is szeretném elérni, hogy egyre több elkészült munkával legyek maradéktalanul elégedett – tehát hogy a minőségi fejlődés folytatódjon, akár úgy is, hogy a mennyiség nem növekszik jelentősen.
Szeretném, hogy a leendő tulajdonosnak is annyi örömet adjon, mint nekem a készítése.
