Az írószerekkel foglalkozó csoportokban a golyóstollra sokszor mondják, hogy nincs „lelke”. Ezek szerint a töltőtollnak van?
Több mint 40 évvel ezelőtt voltam egyetemi hallgató, és a töltőtollak akkor már nem voltak divatban. A golyóstollak szinte teljesen kiszorították őket.
Amikor gólyaként az előadásokon az első, saját magam által vásárolt töltőtollal jegyzeteltem (egy Pilot Birdie-vel), nem éreztem, hogy csodabogárként néznének rám, de visszaemlékezve, nem rémlik, hogy a tankörtársaim közül bárki használt-e még töltőtollat.
Külső szemlélőnek a töltőtollak használata macerás. Tölteni kell, és nem is olyan ritkán. Ekkor az ember kezétől kezdve az asztalon át, adott esetben egészen a ruházatáig minden tintás lesz.
A töltőtoll nem rakétatechnika
A töltőtoll nem csak a külső szemlélőnek macerás, hanem a használójának is, főként, ha rendes gazdaként karban is tartja a töltőtollait, hogy azok ne száradjanak be. Ha pedig a toll leesik (és persze mint a zsíros kenyér, amelyik minden esetben a megkent oldalára esik) a töltőtoll is természetesen a tollhegyre esik. A következménye sokszor nehezen javítható görbülés, vagy törés. Javítómesterből pedig egyre kevesebb van.
Mi magyarázza a töltőtollak reneszánszát? Miért lehet egyre több új vagy idős (vintage) töltőtollal találkozni a boltokban, az eBay-en? Évek, évtizedek óta egyre kevesebb szabadidővel rendelkezünk, pedig egy töltőtoll igényli, hogy odafigyeljenek rá. Nem lehet, vagy talán inkább nem való egy töltőtollal kapkodva írni, és használat után bedobni egy fiókba, majd elfelejtkezni róla napokra, hetekre.
Beszélgetések nélkül nehéz mások véleményét megismerni a töltőtollak kapcsán. Nem tudni, kit mi motivál. Egy töltőtoll (ahogy mondják is néha), nem rakétatechnikát használ. Bár a felépítése talán nem is olyan egyszerű, mint egy faéké. Nagyon felületesen vizsgálva, kell, hogy legyen benne egy tintatartály, egy ahhoz illeszkedő cső, amin keresztül a tinta a tollhegyéhez jutva a papíron nyomot hagy. Végső soron a golyóstoll is hasonlóképp néz ki. Tintatartály, benne tintával, és egy cső, ami a tintát a betét végén található golyóhoz vezeti.
Mi az, amit a töltőtollak „tudnak”?
Megfogalmazhatjuk úgy is a kérdést: mi az, amit egy golyóstoll nem tud? Érdemes, szabad egyáltalán összehasonlítani ezeket? Szénát a szalmával? Nem vetemednék rá. Biztos vagyok abban, hogy mindkét „világnak” megvannak a kedvelői, és talán sokszor van e két „világ” kedvelői között átfedés is.
A töltőtoll a papírral a tollhegyén keresztül érintkezik. Ez az, ami talán a leginkább meghatározza a töltőtollal való írás hangulatát. Csapongó gondolataim közepette sikerült elérkeznem oda, ahova gondolatban már a legelején terveztem: a tollhegyhez.
A tollhegy általában kétféle anyagból készül: acélból, illetve különböző (14, 18, néha 21) karátszámú aranyból. Az arany varázsa jól ismert. A színe, a súlya. De főként az értéke az, ami miatt ékszerként használják. Ezek egész biztos, hogy nem elhanyagolhatók ebben az esetben sem. Sokan talán ezért tekintik az arany tollheggyel készült töltőtollakat különlegesebbeknek, jobbaknak.
Bevallom, sokáig tartottam magam én is ehhez. Ha volt módomban választani, igyekeztem olyan töltőtoll mellett letenni a voksomat, amelyben arany tollhegy volt, és ha volt rá mód, a magasabb karátszámút kerestem, mert azt hajlékonyabbnak véltem, és úgy gondoltam, a gyártók is az igényesebb megoldásokat az arany tollhegyű töltőtollakban alkalmazzák.
Kezdeti tapasztalataim szerint az acél tollhegyek merevek, rugalmatlanok voltak. Nekem nem volt élvezetes az írás velük. Apropó, élvezet… Lehet élvezetről beszélni az írás, mint egy tevékenység esetén? Felvállalva, hogy sokan nem fognak egyetérteni velem, az én véleményem az, hogy amennyiben megadjuk a módját, próbáljuk a betűket formálni, lehetőleg azonos szögben írni a betűk szárát, és azt rendszeresen gyakoroljuk, kialakul a toll vezetésének egyfajta lendülete, amely az íráson is jól felismerhető. Ez leginkább talán az úgynevezett flex és semi-flex tollhegyek esetén látható jobban.
Golyóstollal ezt a változó vastagságú, látványos írást nem egyszerű kivitelezni. Én úgy gondolom tehát, hogy a kézírás folyamata lehet élvezetes.
Mit határoz meg egy töltőtoll hegye?
Könnyű volna rávágni, hogy mindent. Azonban egy tollat kézbe véve, sokszor már az írás megkezdése előtt érezni lehet, hogy a toll illeszkedik-e a kezünkhöz. Vannak „fejnehéz” tollak, amiket találóan aláíró tollnak is neveznek. Azokkal jegyzetelni, kisebb méretű betűkkel folytonosan írni nem könnyű. Szerintem ilyen például egy Waterman Edson golyóstoll. A viszonylag könnyű szárhoz egy komoly súlyú felső rész tartozik, ami miatt a tollat a papírhoz közel nem egyszerű megfogni és tartani, mert az szinte kibillen a kézből. Pedig maga a toll már ránézésre is különleges. Mutatós, értékes darab.
Ugyanígy meg lehet érezni egy nagyon könnyű toll esetében is azt, ha nem nekünk való. Szinte súlytalanul billeg a használója kezében, ami miatt nehéz vezetni a tollat.
Nem szívesen, de egy számomra kedves írószert sajnos ide kell, hogy soroljak. A töltőtoll Vendex gyártmányú, és Bock tollheggyel rendelkezik. Bárhol próbálom megfogni, csak libeg a kezemben…
Elképzelve azt a pillanatot, amikor valaki megtalálja a kezéhez jól illő méretű, súlypontú töltőtollat, és az mind formájában, mind anyagában, és nem utolsó sorban esztétikailag is az ideális, vagy ahhoz közeli, ráadásul ott, és annyi tinta folyik belőle, amennyit szeretne és végül a tollhegye is kézhez álló (nem karcol, csak siklik), akkor onnantól kezdve csak az alkalmat várja, hogy elővehesse, írhasson vele. Még azt is nehéz számba venni, mi mindennek kellett ehhez teljesülnie.
Melyik az igazi?
Két fontos komponensről mindeddig nem beszéltünk, holott mindkettő idesorolható: a tinta és a papír. Ezek nemcsak egymáshoz tartoznak, de a töltőtollhoz és annak használójához is szorosan kapcsolódnak. Ha megpróbáljuk azt is felsorolni, ki mindenkinek a munkája kellett ehhez az ideális állapothoz, kiderül, hogy egy olyan összetett íróeszközről beszélünk, amelynek előállításához oly sokan beleadtak apait-anyait, vagy szebben fogalmazva szívüket, lelküket…
Zárszóként (záróképként) azt a töltőtollat mutatom meg, amelyik hozzám a legközelebb áll. Szívesen írnám, hogy hosszú perceken át röpködtek a képek a fejemben, mire megtaláltam az igazit, de valójában ehhez több mint egy nap kellett. Választásomat nem tudnám érdemben megindokolni. Kicsit viseltes volt (használtan már így vettem), de elkönyveltem magamban, hogy előző gazdája is biztos ezt szerette a legjobban, ez volt nála napi használatban, míg itt nem hagyta ezt a világot, és unokája hosszú évekkel ezelőtt jónak látta meghirdetni egy éjszakai órában. Én voltam az első jelentkező…
Források:
