Amikor egy álom valósággá válik: helyszíni élménybeszámoló életem első töltőtollkészítő workshop-járól.
Gyermekkorom óta lenyűgöz az írószerek színes világa. Gyakran megfordultam műszaki rajzolóként dolgozó édesanyám munkahelyén, a veszprémi AGROTERV-ben, ahol mindig rácsodálkoztam a tervezőasztalok kincseire: a különféle színes vonalzókra, sablonokra, csőtollakra és töltőceruzákra.
A tollak és ceruzák szeretete végig kísért iskolai éveim alatt is, de csak egyetemistaként kezdtem gyűjteni a töltőtollakat és töltőceruzákat. Az azóta eltelt 25 évben számtalan írószer megfordult a kezemben. Vadásztam antik és modern tollakra bolhapiacokon, online piactereken, licitáltam aukciókon, csere-beréltem gyűjtőtársakkal. Pár esztendeje lecsillapodott a gyűjtőszenvedély. Más lett a fókusz: most már sokkal jobban érdekelnek a kutatni való titkok, sztorik és érdekességek, valamint az emberi történetek, amelyektől igazán különlegessé, egyedivé válnak íróeszközeink. Ezért indítottam el tavaly a Budapest Pen Show weboldalt, az írószerek szerelmeseinek közösségi magazinját. Az online magazin a Tollak és Órák Facebook csoportból indult útjára azzal a céllal, hogy az online közösségben felmerülő, írószerekkel kapcsolatos témákkal mélyebben, részletesebben foglalkozzunk. Ami összeköt bennünket, az a közös hobbi: valamennyien az írószerek szerelmesei vagyunk.
Egy barátság kezdete
A csoportnak köszönhetően ismerhettem meg Pethő Sándort is, a Pendors. Egyedi, kézműves tollak megálmodóját és tulajdonosát is, akihez ma már baráti kapcsolat fűz. Sanyi a közösségi magazin tavaly nyári indulásakor keresett meg azzal, hogy teszteljük az úgynevezett készletes töltőtollait (ez egy olyan tolltípus, amely alkatrészekből állítható össze és a tollkészítő csak a toll „köpenyét” alakítja ki fából, vagy más anyagok használatával). Komolyan vettem a feladatomat és mai szemmel talán túl szigorú ítész is voltam, de Sándor egyáltalán nem haragudott meg: azt mondta, hogy hálás a kritikáért, mert ebből tanul az ember.
Sanyi első találkozásunk alkalmával sokat mesélt a terveiről és arról, hogy a készletes tollak mellett egyszer neki is lesz saját tervezésű és fejlesztésű töltőtolla. Az elmúlt fél évben aztán lehetőségem volt alaposan megismerkedni vele: alig múlt el úgy nap, hogy ne egyeztettünk volna valamilyen szakmai kérdésben. El kell hogy mondjam: nem ismerek Nála nyakasabb és jószívűbb embert. Hegyeket mozgató elszántság és kitartás van benne, olyan tűz és lelkesedés, hogy biztosan tudtam: újra lesz magyar töltőtollunk. És lett is, nem is akármilyen!
Jól emlékszem arra a napra, amikor Sanyi elhozta tesztelni a csodaszép, ebonitból készített Pendors P52 prototípust (Sultis Attila később “Big Boy” névre keresztelte), amely – csakúgy, mint a másik hazai töltőtoll brand, a Capillaris– idehaza, manufakturális körülmények között készült! Akkor még nem tudtam, hogy ennek a lenyűgöző oversize töltőtollnak én leszek a tulajdonosa, amely mind a mai napig hatalmas örömmel és büszkeséggel tölt el. A Big Boy nem csak az első egyedi, de egyben a kedvenc töltőtollam is.
Az esti levélváltások során sokat értekeztünk formatervekről, anyagokról, csíptetőkről és szekciókról, felmerülő nehézségekről és megoldandó problémákról és még arról is, hová kerüljön a márkalogó a tolltestre. Jó volt belelátni abba, miként gondolkodik egy saját útját kereső töltőtollkészítő. A beszélgetések során egyre gyakrabban szó esett a műhelylátogatásról is: elhatároztuk, hogy eltöltünk egy napot közösen tollkészítéssel. A konkrét dátum kiválasztása két hónap alatt született meg, aztán pár nappal ezelőtt azon kaptam magam, hogy reggel 7 órakor a csepeli hév végállomásán ácsorgok a metsző hidegben…
A töltőtollkészítő műhely feltárja titkait
Nem sokat aludtam éjszaka, mert rettenetesen izgultam. Mivel a megbeszéltnél jóval korábban érkeztem Csepelre, volt időm alaposan végiggondolni, miért is izgulok ennyire. A fő ok banálisan egyszerű: gyermekkori vágyam válik órákon belül valóra. Nemsokára olyannak leszek a részese, amiről idáig álmodni sem mertem: töltőtollkészítő leszek egy napra. A bökkenő csak az, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám. Eszembe jutottak azok az ismeretterjesztő rövidfilmek, amelyek idős japán töltőtollkészítő mesterekről szólnak, ahogyan reszketeg kezeik között elkészül egy töltőtoll. Vajon valami ehhez hasonló élményben lesz nekem is részem? Amíg ezen morfondíroztam, befutott Sanyi és nem sokkal később már úton is voltunk a műhelye felé.
Egy iskolai melléképület mellett álltunk meg. Sanyi kinyitotta az ajtót, majd beinvitált a tágas és világos helyiségbe. Házigazdám elment megetetni az üdvözlésünkre érkező kölyökmacskákat én pedig megilletődve néztem körül a műhelyben. A helyiség első pillantásra amolyan igazi férfibarlang benyomását keltette. A különféle munkaállomásokhoz egy-egy nagyobb gép volt rendelve: volt köztük eszterga, gyalu, fűrész és polírozógép is.
A falra erősített tartókban katonás rendben álltak a legkülönfélébb szerszámok és alkatrészek. A bejárat mellett kis fotósarok került kialakításra, a műhely hátsó részében pedig otthonosan rendezett raklapbútorok szolgáltatták a kényelmet. A 100 esztendős gyalupadot és a fal mentén húzódó asztalokat különféle tárgyak borították: fúrószárak, szerszámok, félkész tollak és tollalkatrészek.
Sanyi remek kávéval kínált, majd két közepes méretű kartondobozt tett az asztalra, amelyek telis-tele voltak ebonit, illetve akril gyanta rudakkal.
Miközben nézegettem a színes alapanyagokat, újabb és újabb alkatrészekkel teli zacskók kerültek ki az asztalra, házigazdám pedig a készletes tollak készítéséről mesélt.
Egy kissé aggódni kezdtem, hogyan leszek így töltőtollkészítő, de Sanyi megnyugtatott: egy készletes toll fa testének megmunkálásával kezdjük a gyakorlást. Házigazdám meglepően jó tanárnak bizonyult: elmesélte, majd bemutatta az esztergagép működését, elmondta az alapvető biztonsági szabályokat és megtanított a különféle fejrésszel szerelt fanyelű kések helyes tartására. Porvédő maszkot húztunk, majd a gép megpörgette a perselyek közé fogott faanyagot.
Minden mozdulatot elmagyarázott, majd átadta a kést, hogy folytassam a munkát. Kissé ügyetlenül, rossz szögben nyúltam az anyaghoz, de máris ott volt mögöttem és igazított a tartásomon. A kezdeti merevség negyed óra múltával felengedett és minden idegszálammal a forgó anyagra és a kés megfelelő tartására koncentráltam házigazdám instrukciói szerint.
Amikor elértük a megfelelő anyagvastagságot, a késeket felváltották a különféle finomságú csiszolópapírok, majd az egyre selymesebb felületű, még mindig forgásban levő tolltest narancsolajat kapott.
A narancsolaj gyönyörű színt és mélységet adott a fa erezetének. Gyakorlásként még egy fa tolltestet elkészítettünk közösen, majd Sanyi így szólt: „És most készítsünk töltőtollat!”
Így készül az ebonit töltőtoll
„Kitaláltad már, milyen töltőtollat szeretnél?” – kérdezte egy újabb csésze gőzölgő kávé felett. A tervem az volt, hogy a feleségem számára készítem el életem első töltőtollát. Egy terrakotta színű ebonit rudat vettem ki a dobozból, mert biztosan tudtam, hogy ez a szín tetszene Neki.
Papíron megterveztük majd részletesen átbeszéltük a készítendő töltőtoll paramétereit: az átmérőjét, a toll hosszát, a szekció alakját és a tollhegy méretét. Mire az utolsó kortyot is megittam, Sanyi már lemérte és három részre vágta az ebonit rudat.
A leghosszabb elemet, a leendő tolltestet fogtuk be először az esztergagépbe: első lépésként a menet helye került kialakításra.
A hosszú, fanyelű kés milliméterről milliméterre haladva szedte le az anyagról a felesleget. Ezután egy megfelelő vastagságú fúrószárral óvatosan kialakítottuk a tolltest üregét, lassan, centiméterről centiméterre haladva.
A munkafázisok visszatérő fontos eleme volt a mérés. Az ebonit rúd esetében ugyanis nincs persely, ami igazodási pontot jelentett volna, így fontos szerep jutott a tolómérőnek.
Amikor elértük a kívánt mélységet, a fúrófej helyébe a menetvágó került. Következett a menetvágás és a menetfúrás (ha a menet a test belsejébe kerül, azt menetfúrásnak nevezzük, ha a külső részre, akkor metszésnek hívjuk). Mindkét munkafolyamat aprólékos, finom mozgásokat és folyamatos ellenőrzést igényelt.
Amikor ezzel is végeztünk, következett a tolltest formájának kialakítása.
A pörgő tolltestről a különféle kialakítású kések apró lépésekben szedték le a felesleget, miközben egy tolómérő segítségével folyamatosan ellenőriztük az anyagvastagságot. Amikor a tolltest elnyerte végső formáját, különféle finomságú csiszolópapírokkal eltüntettük a kések okozta mélyebb karcokat, majd a vizes csiszolás következett, amelynek köszönhetően a tolltest felülete selymesen csillogóvá vált. Azon kaptam magam, hogy a görcsös összpontosítás egyre inkább oldódik és élvezni kezdem a tollkészítést.
A csiszolási munkafolyamat végén elénk tárult az ebonit tolltest megkapó szépsége.
A tolltest elkészítése után következett a kupakrész kialakítása.
A töltőtoll kupak kialakításának lépései nagyjából megegyezett a tolltest készítésének fázisaival, annyi különbséggel, hogy a kupak esetében nem kellett menetet metszenünk, csak menetet fúrtunk.
Minden munkafázisnak meg volt a maga mozdulatsora és sebessége: nem érdemes ezeket felgyorsítani, mert a kapkodás nagyon könnyen járhat az anyag sérülésével.
Miután az elkészült kupakrész is selymest fény kapott a vizes csiszolásnak köszönhetően, a két tollrészt összeillesztettük.
„Nem lesz jó! – mondta szomorúan Sanyi.
Az egyedi tervezés szépsége és kiszámíthatatlansága
Kiderült, hogy nagyon rövid lett a tolltest menete, alig fogta meg a kupakot. Mivel folyamatosan kérdezgettem a házigazdámat, valószínűleg nem tudott megfelelően odafigyelni és a mérésnél hibát ejtett. Sanyi megnyugtatott: „A legrosszabb esetben készítünk egy új tolltestet, de előtte megpróbáljuk rendbe hozni a hibát. Kialakítunk még egy kis részt a menetnek, mit szólsz hozzá?” – kérdezte mosolyogva.
Ezt a munkafázist teljesen rá bíztam, nehogy a tapasztalatlanságomnak köszönhetően tönkremenjen a toll. Életem első (és gyanítom utolsó) töltőtollkészítő workshopján nem akartam másik anyagot felhasználni a töltőtollhoz, ráadásul sajnáltam volna a tolltest kialakításával járó másfél-két órát is. Feszülten figyeltem, ahogyan Sanyi újra befogja a gépbe a tolltestet, majd bő negyed óra elteltével kiveszi onnan. A szeméből láttam, hogy sikerrel járt. „Mindig mondom, hogy szerencsés fiú vagyok!” – mondta mosolyogva, majd összecsavarta a most már tökéletesen illeszkedő tolltesteket.
Már csak a szekció kialakítása volt hátra. A rendelkezésre álló anyagdarab első pillantásra rövidebb volt a kelleténél. „Meglátod, tökéletes lesz!” – nyugtatott Sanyi, majd a kis ebonit darabot rögzítette az esztergagépbe. Az anyagot óvatosan kifúrta, majd egy csepp epoxi ragasztóval rögzítette a szekcióba a menetvégű acél betétet, amely majd a tintavezető és a tollhegy bölcsőjeként funkcionál.
Száradás után következett az újabb tesztelés: összecsavartuk a két elemet, hogy ellenőrizzük a menet megfelelően funkcionál-e!
A szekciót is befogtuk az esztergagépbe. Ennek az elemnek a kialakítása eltért a többi alkatrésztől, ezért több odafigyelést igényelt. A szekció megfelelő kialakítása kiválóan alkalmas a toll személyre szabására, hiszen többnyire ennél az elemnél fogjuk a tollat írás közben.
A szekció végső formájának kialakítását Sanyi végezte,majd újra a tesztelés következett: a két elem összeillesztése.
A csiszolásokat már én végeztem, beleértve a vizes csiszolást is. Az eredmény lenyűgöző volt.
A folyamat végéhez közeledve türelmetlenül vártam már, hogy a három tolldarabot összeillesszük és a töltőtoll elnyerje végső formáját. Minden elem tökéletesen illeszkedett egymáshoz. A szekcióba Sanyi belehelyezte az előkészített konvertert, a tintavezetőt és a kecses acél Bock tollszemet is.
Ha azt hittem,, hogy most már elkészült a töltőtollam, hát tévedtem. „Tudod mit találtam ki? Kap egy kis extrát a kicsike” – mondta Sanyi, majd szétszedte a tollat és az alkatrészeket egyesével visszarakta a gépbe. Ami ezután következett, igazi műhelytitok: Sanyi néhány mozdulattal eltérő színezést adott a tolltestek végeinek, majd összeszerelte a tollat. „Most már készen vagyunk! Hát ez meseszép lett!” – kiáltott fel elégedetten.
Őszinte gyermeki örömet éreztem, szinte ujjongani lett volna kedvem, amint a kecses testet a kezembe fogtam. „Hátra van még a márkajelzés!” – figyelmeztetett és a lézergravírozó gépbe helyezte a szépséges terrakotta töltőtollat. „Megnyomhatod a zöld gombot!” – mondta nevetve. A következő pillanatban a vékony lézersugár beleégette a tolltestbe a Pendors logót.
Utolsó lépésként a toll végső polírozása maradt csak hátra: Sanyi bekapcsolta a polírozógépet, amelyen három különféle finomságú korong forgott. A polírozás művelete lassúnak tűnt, valószínűleg azért, mert éreztem, hogy ez már tényleg az utolsó munkafázis.
A gép kikapcsolása után szakértő szemmel, jó gazdaként forgattuk a kezünkben az elkészült töltőtollat. Amíg a fényképek elkészültek a töltőtollról, kinéztem az ablakon. Csodálkozva láttam, hogy majdnem beesteledett: a műhelybe reggel nyolc óra magasságában érkeztünk és most délután 5-re járt az idő.
Az eltelt idő alatt két-három alkalommal kávéztunk és egy kis süteményt ettünk, de igazából sem éhesnek, sem szomjasnak nem éreztem magam. Olyan örömet éreztem, mint egy hegymászó a sikeres csúcstámadás után. Utolsó pohár kávénkat már a raklapokból kialakított kanapén fogyasztottuk el.
Kérdeztem Sanyit, hogy tervez-e még töltőtollkészítő worshop-ot a jövőben? Nem lepődtem meg, amikor tiltakozni kezdett. „Biztosan nem szeretnék többet. Nagyon ügyes voltál, csak kitúrtál a az eszterga mellől és csak irigykedtem, hogy azzal a szép anyaggal dolgozol. „- mondta nevetve. Mesélt még pár mondatot a Katowice Pen Show-ról, az ott átélt élményekről. Aznap legalább harmadszor hagyta el a száját a mondat: „Mindig mondom: szerencsés fickó vagyok!”
Elmosolyodtam, mert ez a mondat nagyon illik hozzá, akár akár Sanyi ars poeticája is lehetne. Én magam is szerencsésnek tartom magam, hiszen megismerhettem, és a barátomnak nevezhetem ezt a végtelenül elhivatott, életigenlő fickót, a szakmája szerelmesét, aki remek tanárként fáradhatatlanul tanított aznap a tollkészítés fortélyaira. Van-e ennél nagyszerűbb, nemesebb és kikapcsolóbb munka? Ezt mindenki maga döntse el.
Csaba további cikkeit a Budapest Pen show közösségi magazinban itt olvashatod!
