Pendors P52 ebonit prototípus töltőtoll teszt

A Pendors P52 ebonit töltőtoll-család születése, avagy mese a nyakas töltőtollkészítőről, aki ha eldönt valamit, azt megvalósítja.

Egy vallomással tartozom. Ez az írás talán nem is elsősorban a töltőtollakról, vagy a töltőtollkészítésről fog szólni, sokkal inkább egy különleges emberről és jó barátról, akivel alig néhány éve ismerkedtem meg. Pethő Sándor főállásban kertépítő, mellékállásban pedig egy nyakas és makacs látnok (mit fogok én kapni ezért a szóért!), aki pár évvel ezelőtt kitalálta, hogy ő bizony egyedi töltőtollakat fog készíteni. Az ő útja azóta a tanulásról és a kísérletezésről szól. Szabadidejében vidékre ment inaskodni, hogy megtanulja az esztergagépek működését, valamint a faesztergályos szakma fortélyait. Műhelyét évek óta fejleszti és megállás nélkül kísérletezik szerszámokkal, anyagokkal, technikákkal. Messziről indult -és hogy hová jutott? Erről szól ez a történet…

Minden kezdet nehéz

Sanyi munkáival két évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy írószerekkel foglalkozó Facebook csoportban. Pendors márkanév alatt piacra dobott golyós és töltőtollai különféle anyagok felhasználásával (gyanta, fém, fa) készültek. Feltűnt, hogy Sanyi ösztönösen jól használja a social media-t: kikérte a csoport tagjainak véleményét az egyes írószerekkel kapcsolatban és szívesen felajánlotta az egyes tollakat kipróbálásra.

Egyik nap meglepődve láttam Sanyi legújabb posztjában egy ebonit (keménygumi) töltőtollat – csodálkoztam rajta, hogy ezzel a tradicionális töltőtoll alapanyaggal is kísérletezik. Aznap további meglepetés is ért: Sanyi felkért, hogy teszteljem a tollat. Rövid gondolkodás után igent válaszoltam (akkoriban indult a Budapest Pen Show közösségi magazin és úgy döntöttem, kiváló tesztalany lesz egy magyar gyártású, kézműves töltőtoll).

A futár pár nappal később már meg is hozta az írószert rejtő csomagot, amelyet kissé szorongva bontottam ki. A szorongásom oka az volt, hogy ebonit ide, ebonit oda – az úgynevezett „készletes tollak” iránt valamilyen megmagyarázhatatlan okból ellenszenvet éreztem. Bármennyire is szimpatikus volt maga a tollkészítő, én valahogy nem lelkesedtem ezekért az írószerekért. Nem ismertem a készítés folyamatát, ezért azt gondoltam, hogy nem sok hozzáadott érték van ezekben az írószerekben. Ez sajnos a tesztelés során is meglátszott: türelmetlen voltam és ezt a töltőtoll bizony megérezte. Mi több, az ellenséges hozzáállásomat rövid idő alatt megbosszulta: az első használat alkalmával alaposan összekent tintával. Másnap igyekeztem nagyvonalúan „megbocsájtani” neki, de a Cyklon töltőtoll lázadó kamaszként viselkedett és dafke nem akart már együttműködni velem: egy újabb méretes tintafolttal jutalmazta próbálkozásomat. A tapasztalataimból egy igen kritikus cikk született, a rakoncátlan töltőtollat pedig személyesen adtam vissza készítőjének.

Egy barátság kezdete

Sanyi egyáltalán nem bántódott meg. (Ennek egyébként igencsak megörültem, mert találkozásunk alkalmával döbbentem rá, hogy ő nem az az alkat, akivel az ember szívesen összefutna egy sötét és szűk sikátorban. Amióta megismertem, persze tudom, hogy nála jólelkűbb és nyugodtabb embert keresve sem találnék). Egy irodaház lobbyjában találkoztunk, ahol részletesen beszámoltam neki tapasztalataimról. Őszintén elszomorodott és nagyokat sóhajtva magát okolta a sikertelen tesztért: kiderült, hogy véletlenül egy kerámiabetétes tollhoz készített tolltestet adott oda. A tolltest belső rugója a tollbetét rögzítését támogatta volna, ám a töltőtoll esetében ez összeakadt a konverterrel és önálló életre kelt. Sándor megköszönte a tesztelést és azt mondta, rengeteget tanult ebből a tapasztalatból is.

Első találkozásunkat nemsokára újabbak követték. Én pedig azon kaptam magam, hogy egyre jobban érzem magam a társaságában. Sokat mesélt a terveiről, a kísérleteiről és arról, hogy egyszer neki is lesz saját tervezésű töltőtolla. Mesélt különleges anyagokról, szerszámokról. Az elmúlt másfél évben lehetőségem volt alaposan megismerni: alig múlt el úgy nap, hogy ne egyeztettünk volna valamilyen szakmai kérdésben. Tetszett, ahogyan úttörőként (ha úgy tetszik, faltörő kosként) megy előre – ahogyan fogalmazott: „mindenből tanul az ember”. Hegyeket mozgató elszántsága és kitartása miatt biztos voltam benne: csuda dolgokra hivatott. Rendelkezett ugyanis egy igen fontos tulajdonsággal is: a szakmai alázattal. Tisztában volt tudásának hiányosságaival. Számos alkalommal hallottam tőle, hogy „még csak a tanulási fázisban vagyok. De megvalósítom, amikor eljött az ideje.”

A Pendors P52 ebontit töltőtoll család születése

Sanyi egyre többet kísérletezett az ebonittal. Rengeteg üzenetet váltottunk méretekről, formáról, átmérőkről és technikáról. Bevallom, kissé irigykedtem is, hogy a kutatómunka jut nekem, míg ő fizikailag is megalkotja azt, amire életéből több évet szánt. Lelkesedése teljesen magával ragadott és alig vártam, hogy megláthassam, milyen lesz az első modern és magyar, kézzel készített ebonit töltőtoll. Azt tudtam, hogy alapvetően a Nakaya által készített, csíptető nélküli modellek ihletik a formatervet, de azt is tudtam, hogy túlságosan involválódtam már: muszáj tökéletesnek lennie az új töltőtollnak.

Az első fotók alapján a prototípust gyönyörűnek láttam. A zöld színű, kissé túlméretes ebonit tolltesten arany erezet futott végig és elképesztően jól mutatott polírozva. (Az ebonit rudak tulajdonsága, hogy a megmunkálás előtt nem lehet tudni, milyen mintát rejtenek, az csak a megmunkálás során derül ki). Tetszett a tolltest amforát idéző kialakítása, a vonalvezetés, amelytől olyan kortalannak, mégis elegánsnak tetszett. Egyetlen dologgal nem voltam kibékülve: a szekció bástyaszerű kialakításával, amit nem éreztem megfelelőnek ehhez a formatervhez. A Nakaya tollak esetében ez egy megszokott megoldás, én azonban ennél a formánál testidegennek éreztem. A toll kezdetben kéttónusú acél Bock tollszemet kapott – kérésemre ezt Sanyi acél színűre cserélte.

Izgatottan vártam, mikor foghatom először kézbe ezt a csodaszép töltőtollat, amelyet Sanyi P52-es modellnek nevezett el. (Maga a név alapvetően egy gag. Sanyi a Parker P51-es cikket olvasva találta ki, hogy az új modellt ő bizony akkor P52-nek nevezi el, utalva arra, hány évesen alkotta meg a prototípust).

A Big Boy színre lép

A töltőtoll hamarosan megérkezett, én pedig izgatottan vettem ki a kis fekete tolltartóból. Egyből feltűnt, hogy Sanyi a bástya alakú fogórészt konkáv formára alakította át, ami csodásan illeszkedett a tolltesthez!

Nyoma sem volt annak a megmagyarázhatatlan ellenszenvnek, amit szegény Cyklon töltőtoll iránt éreztem (ezúton is megkövetem szegényt) – úgy éreztem, hogy egy különleges pillanatnak vagyok a részese: megszületett az új magyar ebonit töltőtoll család, amelynek prototípusát végre a kezemben tarthatom.

Őszinte kíváncsisággal vettem górcső alá a töltőtollat. Mindig is kedvelem az ebonit töltőtollak jellegzetes szagát, de legfőképpen a meleg tapintását. A P52 prototípus sem kivétel: elképesztően kellemes a fogása, jó érzés forgatni a kézben. A zöld ebonit tolltest csodaszép mintájában percekig gyönyörködtem.

A P52-es töltőtoll kupakjának lecsavarása nem a megszokott módon, egy-két mozdulattal történik. Sanyinak ekkor még nem volt olyan szerszáma, ami biztosította volna, hogy a tolltest menete három helyen is bele tudjon kapaszkodni a kupakba. A prototípusnál alkalmazott menetmetszés miatt valamivel tovább tartott a kupak fel-és letekerése, de ezt igazán hasznosnak találtam. Egy ekkora méretű töltőtoll esetében ez számomra a biztonság érzését nyújtja. Apropó méret. A P52 prototípus egy igazi oversized töltőtoll. Ez a modell egyértelműen férfikézbe termett: méretét tekintve a Montblanc 149, a Pelikan 1000, vagy a Nakaya Dorsal töltőtollakkal van egy ligában.

Newton Pens Prospector – Jonathon Brooks Urushi, Nakaya Ryogiri toki tamenuri, Nakaya Dorsal Fin 2 heki tamenuri, Pendors Ebonite big boy prototípus, Pelikan M1005 Stresemann. Fotó: Sultis Attila

A kupak falvastagsága egyértelműen szemlélteti a tervezőjének szándékát. Sanyi gyakran hangoztatta, hogy „elpusztíthatatlan” tollat akar megalkotni, ami egy egész élet során hű társa lehet a tulajdonosának. (Szerencsére sikerült meggyőzni arról, hogy ehhez nem szükséges extrém teszteknek kitenni az elkészült írószereket).

Szétcsavartam a tolltestet és megnéztem a szekció kialakítását. A Pendors P52-es töltőtoll markolata rozsdamentes acél betétet kapott. Az acél hüvelynek kettős szerepe van: ez szolgál a tollszem és a tintavezető bölcsőjéül, valamint a konvertert is ez tartja a helyén. Miután a konvertert eltávolítottam, a tollszemet könnyen, egy mozdulattal kicsavartam a szekcióból. Ez hasznos és logikus megoldás, amely nem csak a toll könnyű karbantartását teszi lehetővé, de az esetleges hegycserét is.

Annak ellenére, hogy nem igazán kedvelem az acél tollhegyeket, a nagyméretű (#6-os) tollszem meglepően könnyed, szinte játékos írást tett lehetővé. Írás közben rácsodálkoztam, hogy a P52 prototípus mennyire kézre áll és azon kaptam magam, hogy már tele is írtam egy oldalt. Aznap nem sok időt töltött az íróasztalon: belefeledkezve forgattam a kezemben és többször is azon kaptam magam, hogy gyönyörködtem a mintájában.

A következő napokban ezzel a tollal írtam. Egy hétig volt nálam a P52-es töltőtoll és egyre szomorúbban gondoltam arra a napra, amikor vissza kell adnom a készítőjének.

Sanyi szeretett volna minél több visszajelzést kapni a prototípusról, ezért elküldte a tollat Sultis Attilának is. Attila, aki páratlan írószergyűjteménnyel és hatalmas tudással rendelkezik az írószerekkel kapcsolatban, szintén egy hétig tesztelte a töltőtollat. Ezalatt nem csak fantasztikus hangulatfotókat készített, hanem nevet is adott a tollnak: így kapta a P52 prototípus a keresztségben a „Big Boy” nevet…

Egy hét múlva újra meglátogatott Sanyi és mosolyogva átnyújtotta a töltőtollat.

„Ez a töltőtoll tiéd, neked készült”.

Hogyan vált a P52 a kedvenc töltőtollammá?

A meglepetéstől alig bírtam megszólalni. Sanyi ajándéka több volt, mint nemes gesztus. Pontosan tudtam, milyen rögös út vezetett a prototípus megalkotásáig: rengeteg munkaóra, kutatás, kísérletezés formálta a tollat olyanná, amilyen végül lett. Sanyi szívét-lelkét beleadta ennek a töltőtollnak a megalkotásába (ahogyan azóta is minden egyes darabot teljes lelkesedéssel és odafigyeléssel alkot). Több alkalommal a szemtanúja voltam, milyen nagy szeretettel veszi kézbe (amikor a műhelyben együtt dolgoztunk, így fogalmazott: „az apja vagyok”).

A Big Boy története azonban itt nem ért véget. A P52 prototípus naponta velem tartott, hű társammá vált. Azon kaptam magam, hogy nem is igen használok más írószert – minek, ha van egy olyan töltőtollad, ami gyakorlatilag neked készült?

Egyedül az acél Bock tollhegyet nem éreztem teljesen komfortosnak. Az eredeti (F-es) tollszemet M-esre cseréltük (közben Kovács Zoli barátunk tanácsára és iránymutatása szerint igazítottunk is rajta). Az üzenetváltások annak ellenére nem ritkultak, hogy Sanyit teljesen lekötötte új projektje: a Hungary Pen Show szervezése. Haladt tovább a maga útján és néha az volt az érzésem, a munkája mellett a töltőtollkészítés egyfajta terápia, az elvégzett, fárasztó nap után a műhelyében végre önmaga lehet és alkotás közben kipihenheti a stresszes hétköznapokat.

Áprilisban Sanyi vendége lehettem egy örömprojekt erejéig és megtapasztalhattam a töltőtollkészítés semmihez sem hasonlítható, elképesztően lebilicselő folyamatát. A Pendors műhelyében természetesen egy P52-es töltőtollt készítettünk…

A tavaszi műhelylátogatás alkalmával gondolkodtam el először azon, hogy mivel is lehetne „szintet lépni”? Úgy éreztem, hogy egy kézzel, manufakturális körülmények között készített, egyedi töltőtoll megérdemelne egy igazán különleges tollhegyet. Azonban a titánötvözet és az arany tollhegyek meglehetősen költségesek, így letettem erről az ötletről.

Sanyit azonban más fából faragták, tovább gondolkodott azon, hogyan lehetne még tökéletesebb az általa megálmodott töltőtoll típus. Pár nappal a Hungary Pen Show előtt felhívott és elmondta, hogy titán tollhegyekkel kísérletezik és kérte, hogy majd a rendezvényen teszteljem az új hegyeket. Aznap -zsebemben a P52 prototípussal- érkeztem a pen show-ra. Sanyi az érkezésemkor a kezembe nyomott egy töltőtollat, hogy kipróbálhassam az új kísérleti hegyet. Nem sokkal később Bikfalvi Mátéval, a Pennonia tinta manufaktúra tulajdonosával együtt visszatért, akivel egy dobozt nyújtottak át. A kis fémdobozka két rendkívüli ember ajándékát tartalmazta: egy 18 karátos Bock tollszemet a Big Boy töltőtollba…

…talán így már érthető, miért olyan különleges számomra ez a töltőtoll. Nem pusztán csak egy íróeszköz, hanem esszenciája mindannak, amiért szeretem ezt a hobbit. Benne van az alkotás lángja, a kreativitás energiája, a barátság öröme. Olyan tárgy, amit emlékek és élmények járnak át használat közben, nap mint nap. Vajon lehet-e ennél többet egy töltőtollról mondani?