Egy Parker golyóstoll rendhagyó története

Mese a családi értékeket és emlékeket hordozó piros Parker tollról, amely összekapcsolja a múltat és a jövőt.

Szüleim mérnökemberek voltak. Tűz és víz, a kazánfűtőből, majd lakatos mesterből lett gépészmérnök, aki vasfegyelemhez szokott, és az építészmérnök, már majdnem művész, akinek a fantáziája mindig szabadon kell, hogy szárnyaljon, akinek pár határozott skicc vonallal fel kell tudnia vázolni elképzeléseit, de aki ha kell, a gépészhez hasonlóan a legprecízebb műszaki rajz formájában adja át a tervet annak, akinek dolgoznia kell belőle.

Kisgyerekként a munkájukkal kevésbé, munkaeszközeikkel és életmódjukkal azonban közvetlenül találkoztam. Természetes volt az asztalon a felfeszített műszaki rajzlap, a fejes vonalzó, különféle ceruzák, kemény, puha és gyúrható radírok, tintásüvegek, műszaki tollak, és azok a csodálatos körzőkészletek. Az érthetetlen, de mindig csodált logarléc a hajszálvékony rovátkákkal, üvegablakkal.

Akkoriban nem volt „undo”. Egy teljes műszaki rajzot, legyen az íróasztalnyi méretű, mindig hibátlanul kellett elkészíteni. Voltak rajzok, amelyeken akár hetekig is dolgoztak, először különféle ceruzákkal, majd jöttek a különleges illatú tintákkal működő tustollak.

A műszaki rajz egy bonyolult nyelv, egy kifejezésforma. Minden vonalvastagságnak, vonalvégződésnek, satírozásnak megvan a maga jelentése, és a tus kíméletlen: ha egyszer rajta van a hófehér rajzlapon, eltávolíthatatlan. Minden egyes vonalnak teljes hosszában tökéletesen ép, egyenes szélekkel, állandó vonalvastagsággal kellett futnia: nem rezeghetett, nem vékonyodhatott el, pacáról meg aztán szó sem eshetett.

Mi általános iskolában színes postairónnal tanultunk írni. Nálam a tanítás talán azért nem ért célt, mert akkor már tudtam írni-olvasni, ezért a betűk szép gömbölyítésének gyakorlatát felesleges nyűgnek tekintettem, ráadásul még szép sem volt az írásom. Akkoriban már mindenhol lehetett kapni golyóstollakat, de az iskolában nem használhattuk, töltőtollal kellett megtanulnunk írni. Örültünk neki, mikor már nem volt kötelező, és letehettük a töltőtollat, és különböző, színes, műanyag golyóstollakkal írhattunk. A tollakkal a családi háttér miatt mindig úgy bántam, mint fontos, megbecsülésre méltó munkaeszközökkel, ami ha tönkremegy, nem könnyen lesz helyette másik.

Parker Jotter golyóstoll print reklám 1960. A kép forrása: ebay.com

Mire a középiskoláig eljutottam, kialakult egy elfogadható írásképem, és mindig büszke voltam a tökéletes tollamra. Valóban, az a Parker golyóstoll hasonlított iskolatársaim golyóstollaira, de én tudtam, hogy az egy teljesen más világ. A golyóstollban extra vékonyan író betét volt, amit elég volt hozzáérinteni a papírhoz, és már írt, semmilyen nyomóerőt nem kellett alkalmazni. Szerettem azzal az attrakcióval elkápráztatni (valójában untatni) osztálytársaimat, hogy egy sarkánál fogva lelógatott írógéppapírra írtam úgy, hogy nem volt alatta semmi támasz. Ez a toll kitisztította az írásképemet, és bizonyos értelemben az elmémet is. Rendet tett, ahogy rendet követel a csőtoll, a szerkesztőceruza használata is. Elkezdtem élvezni a szép írás látványát, és magát az írást is. Az XF-es betét hajszálvékony vonala, és az akkor még sasszemem két-három milliméter magasságban stabilizálták a betűnagyságomat, nem volt az a dolgozat, amit ne tudtam volna egy A4-es papír egy oldalán részletesen kidolgozni. Pedig volt mit, több tantárgyból nem használtunk tankönyvet, saját jegyzeteinkből kellett tanulni, matematikából és fizikából pedig heti nyolc-nyolc órába rengeteg írás, feladatmegoldás fért bele.

Parker Jotter golyóstoll print reklám, 1963.

A tollam egy kukucskálónyílás volt a világra. Volt ugyan több más kukucskálónyílásom is, a családi háttér miatt hozzáfértem a skandináv és japán architektúra akkori remekműveihez, folyóiratokban követtem, hogy hol áll a tudomány és a műszaki fejlesztés a nagyvilágban, és érzékeltem, hogy mi milyen távol állunk mindettől, és milyen reménytelen, hogy valaha is megkóstolhassuk az akkoriban virágzó műszaki perfekcionizmus gyümölcseit. Szovjet Csajka és Zenit fényképezőgépekkel fényképeztem, amiket egyszerűségük miatt szerencsére magam tudtam javítani, szervizelni, de közben láttam, hogy mivel foglalkozik a világ.

A Polaroid éppen elkészítette rögtönítélő tükörreflexes fényképezőgépét, ami a tengeralattjárókban, a delfinekben és a denevérekben alkalmazott szonár technikával mérte meg a tárgy távolságát, és amikor az ember elkezdte megnyomni az exponálógombot, először bekapcsolt minden elektronikát, távolságot mért, elforgatta az élességállító gyűrűt úgy, hogy a tárgy pont éles legyen, megmérte a fényt, beállította a blendét és a zársebességet.

Polaroid print reklám, 1971. A kép forrása: ebay.com

Mire az exponáló gomb elérte az alsó ütközést, a hatalmas, kétoldalú tükör helyzetet váltott, megvilágította az integrált (elem, papír, kidolgozó vegyszerek) kazettából automatikusan kicsomagolt fotópapírt, majd a motor felpörgött, a fogaskerekek megindultak, és miközben a gép kigördítette magából a papírt, a hengerek felbontották a vegyszert, egyenletesen szétterítették, hogy mire a kép kiér a gépből, a fotó már majdnem kész legyen. Ugyanekkor készítette el a Pentax azt a (Zenithez képest) miniatűr fényképezőgépét, amivel a sivatagban ugyanolyan tökéletes képeket lehetett készíteni, mint a sarkvidéken.

Szóval tudtam, éreztem, hogy létezik egy másik világ, de az egyetlen kézzel fogható bizonyítékom a golyóstoll volt. A toll, amin avatatlan szem semmi különöst nem vehetett észre. Szinte mindenkinek volt Pax tolla, könnyen elérhető volt, és nem volt drága. Szűkebb környezetemben csak én érezhettem azt, hogy a tollat nem kell rányomni a papírra, soha nem kell betétet cserélni, soha egyetlen tintapötty fel nem halmozódott a toll hegyén, nem volt paca. Funkciója ugyan nem volt, számomra ordított a különbség a Parker precíz, szálcsiszolt acél felsőrésze és az összes többi toll tessék-lássék kidolgozása közt. A Parker feliratai tökéletes metszésű betűk voltak. Normálisak, mint egy műszaki rajz. Egyenletes vonalvastagság, egyenletes mélységű gravír. A nyomógomb tetején tökéletesen domborított körvonal szegélyezte a sík körlapot, amelybe az emblémát vésték: a nyíllal átlőtt ellipszist. Ez a toll biztonságot adott, több értelemben is. Biztonságos volt, mert tudtam, hogy mindig megbízhatóan működik, nem hagy ki, nem hagy pacát. És biztonságos volt abban az értelemben is, hogy mindig velem volt annak a világnak egy darabkája, amiről híradásokat olvastam, de amit megtapasztalni nem volt szerencsém. Középiskolai jegyzeteim máig tiszták, olvashatók, áttekinthetők maradtak.

Miután elvesztettem a Parkeremet, nem éreztem, hogy veszteség lenne. Mindig megtaláltam a gyöngyszemeket a nem túl drága, de tisztes műszaki minőségű írószerek között. Hosszú ideig írtam a spanyol Inoxcrom karcsú, rozsdamentes acél tollával, melybe mindig Parker betétet tettem, így dolgoztam végig az egyetemet. Bár nem kézírásra találták ki, sokat írtam csőtollal is, kedvencem volt a 0,18-as, és a 0,25-ös.  Aztán a toll egyre kevésbé volt fontos, mint írószer, különben is megszülettek a csőtoll utódai, a tűfilcek, élveztem, hogy gondozás nélkül is tökéletes, egyenletes vonalvastagságot, és tökéletes fedettséget adnak.

Ma sokkal több tollam van, mint amennyire egy embernek szüksége van. És szeretem őket, kivétel nélkül, mindegyiket. Bárhol jártam a világon, igyekeztem megtalálni azokat a tollakat, amelyek az adott helyre, országra jellemzők. Változatlan élvezettel figyelem a finom műszaki megoldásokat, a szép formaterveket. Közben elromlott, és tovább romlik a szemem, egykori hajszálvékony írásomat most már nem tudom elolvasni segédeszköz nélkül, így átszoktam egyre vastagabb vonallal író tollakra, és visszatérve kisiskolás koromhoz, főleg töltőtollal írok.

A Parkerrel eltávolodtunk egymástól. Nekem végtelen csalódást okozott, mikor egy kedves pénzügyes igazgató asszony felvilágosított, hogy vége a perfekcionizmus korának. Letűnt, vége, nincs tovább. Többé nem az örökkévalóságnak tervezett, tökéletes szerkezetek kidolgozása a cél, hanem a rendszer-szinten hatékony működés. Már a nyolcvanas évek végén azt tanították a mérnöktovábbképzőben, hogy egy termék életciklusa rövidebb, mint fizikai élettartama. A gyártást teljes rendszerszinten kell optimalizálni. Minél bonyolultabb egy szerkezet, annál drágább szakember kell a hibakereséshez, javításhoz, ráadásul néhány év alatt az elektronikus rendszerek szabványai is elavulnak, már nem illeszkednek az új rendszerekhez. Gazdaságosabb úgy tervezni a készülékeket, hogy ne legyenek szerelhetők: ha meghibásodik, inkább kicseréljük az egyébként tömegtermelésben gyártott darabokat, az értékes mérnök-órákat pedig nem pazaroljuk hibakeresésre és készülék javításra.

Az új világ, az új rendszer mindent megváltoztatott. Többé nem a mechanika volt a főszereplő. Legősibb műszerünket, az órát vegyük példának: az ezerkilencszázhetvenes évekig az óra mérési pontosságát a precíz mechanika és a gondos karbantartás határozta meg. A digitális szerkezetek megjelenésével az időmérés feladata az elektronikára hárult, a precizitásnak többé nem volt szerepe a mérési eredményben, következésképpen olyan nemes anyagokat, és olyan precíz munkát sem volt érdemes fordítani rá. Máig hibátlanul működik a hetvenes évek végén készült Kienzle vekkerünk, melyben a kotyogó-lötyögő fröccsöntött műanyag fogaskerekeket kvarckristály és digitális elektronika vezérli. Túl van az egymilliárd klattyanáson, harminc éven, és ma is precízen méri az időt.

Sok cég ment tönkre, szűnt meg végleg. Sok olyan cég, amit a kompromisszumok nélküli műszaki tökéletességről ismertünk meg. Cégek, amelyek időtálló, mérnöki szemmel szép, művészi szemmel jól használható eszközöket gyártottak. Nincs már Minolta, Nincs Rollei, és a Parker, meg a Rotring is egy műanyagfröccsöntő cégóriás hatékonyságra és gazdaságosságra fogott divíziójaként üzemel. Talán így van ez rendjén, megértem, és meg tudom magyarázni. Mégis hiányzik a precízen csiszolt fém gyűrű, a tökéletesen vésett feliratok, a hibátlanul illeszkedő csavarok.

És főleg, hiányoznak a szüleim. Elvesztésüket soha nem tudtam, és nem is fogom tudni feldolgozni. Saját családtagjai ritkán tudják felfogni az olyan emberek nagyságát, akik nem a maguk gyarapodásáért dolgoznak, hanem mások javát keresik. Akik közösségi értéket alkotnak, iskolákat alapítanak, ellenszélben is hagyományos értékeket mentenek, és emellett is keresik az újat, a jobbat. Szüleim nagyságát fel nem foghatom, de valamelyest érzékelhetem. Örökségüket feltárni, megőrizni reménytelen vállalkozás, legfeljebb kukucskálónyílásokat kereshetünk egykori életükbe, ahogy járókelő próbál benézni az épülő metróba a palánk résein át. Az én kukucskálónyílásaim a fényképek, és azok az eszközök, amelyek még magukon hordozzák szüleim érintését, illatát. A menetfésű, a bonyolult, százpengéjű kés, amivel meg lehetett állapítani, hogy a gőzeke törött csavarja helyébe milyen menetemelkedésűt kell esztergálni. A vonalzók, a logarléc, a Pelikan Graphos tollszár és a kicsi, kék-átlátszó doboz a Graphos hegyeknek. Nagyszüleim és szüleim bicskái, a gyöngyház nyelű, a görbe, a szalonnázó, és a lassan száz évessé váló kis remek, amelyet nagypapám udvarlási ajándékként készített párjának, aki azt hosszú élete végéig őrizte.

2012-ben egy internetes késrajongó fórumon megmutattam felmenőim bicskáit. És bár ott nem vágott a témába, megkérdeztem, nincs-e valakinek a hetvenes évekből származó Parker golyóstolla. Az utóbbi évtizedekben több Parker tollat is kaptam ajándékba, és vásároltam is magamnak. De a Jotterek egyike sem adta vissza azt az élményt, amit a középiskola után elveszített tollam nyújtott. Igen, a perfekcionizmus hanyatlásával a Parker is nagy bajba került, és közel állt hozzá, hogy más nagy nevekhez hasonlóan a süllyesztőbe kerüljön. A megmentésnek mindig ára van: profiltisztítás, a gazdaságosság fokozása, a régi úri allűrök feladása. Jöttek mentek az új tulajdonosok a Parkernél, ahol a legegyszerűbb, de legrégibb típust, a Jottert folyamatosan átalakították, hogy minél olcsóbb legyen gyártani. Voltak sorozatok, ahol a feliratok úgy néznek ki, mintha remegő kézzel, karctűvel írták volna fel. A menet már nem volt többé olyan precíz, mint amikor még rézből metszették, és a gomb tetején a híres Parker embléma is egyre inkább úgy nézett ki, mintha precíz metszés helyén kopott billoggal ütötték volna be egy horpadt fémtányérba. Egy újabb tulajdonosváltásnál aztán az emblémát is fel kellett adni (valószínűleg drágább lehetett, mint a cég maga), ezért új embléma született, egy P betűt formázó, hajlított nyíl, de ez is úgy nézett ki a gomb végén, mint egy olcsóbb fröccsöntött műanyag tárgy. Sokat veszített a Parker a reputációjából, időnként próbáltak vissza-visszahozni valamit a régi minőségből, de a költséghatékonyság nagy úr, hiánya hatalmas cégeket döntött porba.

Középiskolás emlékeim felfrissítésére kerestem egy megfelelő korú Parker golyóstollat, és a véletlen úgy hozta, hogy abban a bizonyos késes fórumban tettem fel a kérdésemet. Egy számomra teljesen ismeretlen ember „Grószfater” néven válaszolt:

„1959-ben- amikor Budapestre kerültem inasnak, a 44-es villamoson találtam egy Parkert.
Valami kideríthetetlen oknál fogva még megvan.”

Majdnem egy hónapig hezitáltam, hogy válaszoljak-e. Egyrészről nagyon megörültem, másrészről tudom, hogy nekem már nem felhalmoznom kell a tárgyakat, hanem rendszerezni, és tisztességesen megválni mindattól, ami nem feltétlenül szükséges. Tudni akartam, hogy tényleg szeretnék-e annyira egy újabb Parkert, hogy megkérdezzem „Grószfater”-t, a számomra ismeretlen fórumozót, megválna-e kedvemért attól a tolltól. És tényleg szerettem volna.

Budapest, 1959, A kép forrása: Fortepan / FŐMTERV

Az ismeretlen Huszár Pál elképzelhetetlen kedvességgel ajánlotta fel a tollat, és már ment is vele a postára, hogy a legnagyobb gondossággal becsomagolva, a toll felbecsülhetetlen értékét mégis (a postás számára is érthető) eszmei számértékkel feltüntetve feladta számomra. Nagy izgalommal álltam érte a sorban a budafoki Nagypostán feleségemmel, Zsuzsival. Többször megkísértett minket a gondolat, hogy feladjuk a reménytelen sorállást, de erősebb volt a vágy, hogy azonnal lássam a küldeményt. Mikor előkerült a légpárnás boríték, már jobban éreztem magam. Aztán a csomagot kibontva az első meglepetés a szín volt. Jé, hát ez egy piros Parker! Rögtön kerestem a nyomógomb tetején a nyíllal átlőtt ellipszist, amit évek óta vagy nem tesznek oda, vagy olyan méltatlanul silány minőségben nyomják az újkori Jotterekbe. És sem a nyíl, sem az ellipszis nem volt ott. Ez a toll bizony nem olyan, mint amilyennel én fél évtizedet végigírtam  tizenéves koromban. A nyomógombnak ráadásul nem is egyenes a fala, inkább az egykori Paxokéra hasonlít azzal, hogy egy vastagabb henger a toll felsőrészén kívül vált át szűkülő csonka kúpba.

A postán érkezett Parker golyóstoll

Nézzük csak gyorsan az internetet, hogy is volt a Parker Jotter története, változatai? Gyorsan kiderült, hogy ezt a változatot 1958-tól készítették, az ifjú Huszár Pál pedig 1959-ben találta a 44-es villamoson. Hát akkor ez egy egészen új toll volt, egy Parker „made in USA” Kádár János országában. Ki használhatott akkor ilyet? Ez a toll biztosan nem a régmúltból maradt itt, hiszen legfeljebb egy éve gyárthatták. És egyáltalán hol járt az a 44-es villamos? Nem kellett sok kattintás ahhoz, hogy lássam: a 44-es a Március tizenötödike tértől a Thököly úton át a Rákos-patakig járt. Édesanyám nemrég költözött Magyarországra Tartuból, az észt városból, ahol városrendező mérnökként dolgozott. Budapesten a VÁTI-ban dolgozott, fantasztikus gyorsasággal tanulta a magyar nyelvet olyannyira, hogy az esszé jellegű feladatokat is ő végezte el, sokat írt kézírással. Lakóhelyük, ahová nemsokára (1960 elején) én is megszülettem, a Róna utcában volt. Könnyen kitalálható, hogy a 44-es villamos volt a legcélszerűbb mód, ahogy otthonról a Dunába robbantott Erzsébet híd hűlt helyéig eljuthatott, és valószínűleg a Kossuth hídon jutott át Budára.

Akkoriban nem valószínű, hogy az ÁPISZ-ban lehetett Parker tollat kapni, annál valószínűbb, hogy az ország újjáépítésén dolgozó tervezőintézetek dolgozóinak jutott a jó minőségű munkaeszközökből. Kedves Huszár Pál, nagylelkű felajánlásod nyomán nem azt kaptam, amire számítottam. Nem kaptam sem ellipszist, sem nyilat a gomb tetején, de kaptam egy olyan tollat, amit a helyszín és a kor alapján akár Édesanyám is elveszíthetett a 44-es villamoson, miközben az érkezésemmel kapcsolatos problémákkal volt elfoglalva. Köszönöm szépen, ennél értékesebb ajándékot aligha kaphattam volna Tőled.